Álmaimban sem gondoltam volna, hogy a FunkBlogot valaki olvassa is (eddig azt hittem, hogy csak írja valaki), de bebizonyosodott, hogy igen. Megkaptuk ugyanis a lecseszést, hogy nem frissülünk, ezért nosza, legfrissebb élményünkről a Medeski Scofield Martin & Wood koncertről hagyunk némi lenyomatot az utókor számára.

Aki nem ismerné az New York legfelkapottabb jazz formációját, a Medeski Martin and Wood-ot annak sok mindent be kell pótolnia. Ha valaki viszont John Scofield-ot nem ismeri, az valószínüleg sosem hallgatott még jazzt. Az MMW 1992-ben kiadott klasszikus zongora-dob-nagybőgő felállású, Notes From The Underground c. albumától napjainkig látványos változáson ment keresztül, de mindvégig megtartotta az underground, a free jazz, a 60-as éves soul-funk hangzásának szürreális hanghatásokkal tűzdelt fúzióját. A ma már kizárólag oldskool billentyűket (B3, Rhodes, Wurlitzer és Hohner Clavi) használó, a zongorát koncerten teljesen mellőző John Medeski, az effektpedáljaiban időnként majdnem felbotló, de 20 éveseket megszégyenítő lendülettel játszó Scofield, a totálisan elborult, rettentő groovy bőgős Chris Wood és a New Orleans drumming style egyik pionírja, a visszafogott de feszes tempójú Billy Martin, szerintem az év egyik legjobb magyarországi jazz eseményét produkálták a Millenáris Teátrumban, július 3-án.

A koncertet az első percétől az utolsóig megdöbbentő profizmus és lazaság jellemezte. A kezdésnél nem volt prüntyögés a gitáron, megnézzük, hogy szól-e az alsótam, meg ilyen - itthon oly sokszor hallható - gagyizások, egyszerűen belecsaptak az albumokon is sokszor hallható csörömpölésbe, zörgésbe-csörgésbe, majd ebből alakult ki a jellegzetes MMW groove, amire - bár ülős volt a koncert - hangos howling-ok mellett többen is automatikusan elkezdtünk mozogni. És ez a groove mindvégig ott volt a koncerten. Scofield lehengerlő, ezerből is felismerhető gitározását a hihetetlen okos effekthasználattal tetőzte, rengeteg poénnal és bár a koncerten összesen egyszer (!) szóltak bele a mikrofonba, mégis mindenki pontosan tudta, hogy mi történik, hogy mit üzen a négy figura a színpadról. Semmi üres lózung, nem holmi statkus sztenderdszagú groovy lötyögés, hanem a jazz egy olyan ötletes, de nem erőszakos kitágítása volt ez, amit csak ritkán hallhat az ember. Hangzás szempontjából a 60-70-es évek bakelitszaga keringett a levegőben, mégis a dallam és a groove tekintetében új volt és friss.

A számok fele az új, Out Louder c. albumról volt, a másik fele, ismertségét tekintve, a már-már popnak számító Scofield-MMW koprodukcióról - az A GoGo-ról. Néha lejött, hogy míg Scofield már poénnak gondolja a sztárságot, addig a többiek még komolyan veszik - hiába, a húsz év különbség és tapasztalat... Szólók szempontjából itt már nem nagyon lehet különbséget tenni, mégis úgy érzem, hogy Scofield többet tett hozzá, sokkal sajátosabb volt mint az MMW - ők mintha kicsit megfáradtak volna a napi koncertezésben. Pedig a kor az ő javukra játszik.
 
Összességében hatalmas élmény, nem szokványos koncert volt ez. Jazznek mondott skálázgatás helyett zenei mondanivalót, gagyi utánzat helyett őszinteséget és finom humort, virgázás helyett valódi zenélést lehetett hallani. Dögös, friss és poénos.

Aki hallotta már a hazai finkifánkizenekarok által rongyosra játszott és pár évvel ezelőtt egy Renault reklám által is még elcsépeltebbé tett Sex Machine c. James Brown slágert, az ismeri Bobby Byrd hangját - ő az az öblös hangú afrofigura aki "get on up"-ot válaszolgat a nagy "gerappázásra". A pribéknek ismert jobb-kéz, a mellékszereplővé tett kiabáló, aki bár próbált a soul keresztapjáéhoz hasonló gusztustalan flitteres mellényt magára vasalni, mégis mindvégig a homályban maradt.



Bobby Byrd felbecsülhetetlenül értékes figura volt James Brown zenekarában: ő volt aki énekesként bemelegítette a közönséget, majd a show hátralévő részében a Famous Flames-nek nevezett vokálszekcióban szerepelt. James Brown valószínüleg soha nem került volna ki Georgia-ból, ha nincs Byrd és a családja. Ők támogatták ugyanis anyagilag a makulátlan multú mester feltételes szabadlábra helyezését, majd szereplési lehetőséget biztosítottak neki a Flames-ben (aminek irányítását később Brown egy mozdulattal átvett és hálából száműzte Byrd-öt a háttérvokalistákhoz...) Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy James Brown egy szőrösszívű szexmániás diktátor volt, aki szó nélkül keresztbe tett bárkinek és koncerten kirúgta a fél zenekart, biztosíthatjuk, hogy ez mind igaz. Ugyanakkor a nagylelkű mester sok zenészének biztosított lehetőséget a bizonyításra, és ezek között volt Byrd is. A (merő véletlenségből James Brown producersége alatt készített) legnagyobb sikerei az 'I Know You Got Soul', a 'Hot Pants' és az 'I Need Help (I Can't Do It Alone)'. Ezek a számok meglepő módon nagyon hasonló hangzásúak mint a korabeli JB's darabok, és valljuk be, jobbak is lehetnének - James Brown hangjával.

Bobby Byrd sajnos nem volt meghatározó egyéniség a 70-es évek amerikájában, amikor az égből is aranytorkú fekete soul énekesek potyogtak - inkább egy bizonytalan kópiának tűnik. Ha persze megjelenne most egy koszos klubban, akkor összefosnánk magunkat a gyönyörűségtől. Egy biztos: aki szereti az elhúnyt szexdalnok stílusát annak Byrd zenéje is be fog jönni.

Szarazadat tartalom.

Mint az köztudott a hip-hop és a soul/r&b/funk nagyon közel áll egymáshoz. A legszebb bizonyíték rá az oldskool funk ritmusok, groove-ok hip-hop-ban történő újrahasznosítása. Éppen ezért ímé egy link, ami lerántja a leplet - ha keresed az eredetit, akkor használd:
http://www.the-breaks.com/

Tudom, hallottról jót, vagy semmit, de azért az köztudott, hogy James Brown már porbafingó kora óta kokszot reggelizett mariskával és gondolom a későbbiekben sem éppen csökkentette a napi adagot. Ez az egészséges életvitel sajnos később a dögös funk rovására is ment: az addigi, max 100 bpm-mel játszott számok tempója szép lassan megduplázódott, az a tökös offbeat eltűnedezett a dologból és hát a mester sem lett fiatalabb. Brown meghalt tavaly karácsonykor, de hála Istennek maradt még egy-két ős arc, akik anno vele tolták a szekeret és ma is megmutogatják a fehéreknek, hogy mitől döglik a funk. A groove-dinoszauruszok közül tegnap Pee Wee Ellis és Fred Wesley játszottak az A38-on és a funk végre visszatért eredeti tempójához.

A két öreg összesen kb. 150 éves, de ez a fekákon nem látszik meg - fejenként nem tűntek többen 70-nél. A koncert előtt az étteremben iszogattunk, ahol a háttérzenét egy nagyon tehetséges gitár-szaxofon duó szolgáltatta jazz-standard-ek formájában. Jellemző a magyar közönségre, hogy kb. észre sem vette a két fickót, majd megjelent Pee Wee, Fred meg a többiek, leültek kajálni és - láss csodát - minden szám végén megtapsolták a két arcot - Pee Wee volt, hogy kicsit abbahagyta az evést és kifejezetten rájuk figyelt... Addig a közönségből zéró reakció, unott pofával majszoló sznobéria, aztán megjönnek azok akik zenetörténelmet csinálnak és tapsolnak, örülnek, hogy élőzene szól, hogy az a két figura adja a legtöbbet amit tud... Ilyenkor azért masszívan elgondolkodom, hogy minek erőlködik az a sok szerencsétlen magyar zenész? Itthon mikor fog valaki minimális respektet kapni?...

Aztán levonultunk a hajógyomorba. A zenekar kb. egyórás késéssel kezdett, az első szám egy lefelezett blues volt, amiben mindenki szólózott egy pár kört - egyébként a koncert első feléről egy kicsit a kutyának odadobott maradék - szebb nevén hakni - jutott eszembe: groove, aztán szóló. A zenészek annyira nem ütöttek első blikkre, persze mindenki hulla technikás jazzer volt. Az első blokk inkább jazz volt mint funk, volt közte teljesen klasszikus swing, amit körbeszólózott mindenki, volt aztán new-orleans shuffle, amiben a gityós totálisan elszállt és persze Pee Wee óriási találmánya a "smoke", ami nem más mint "smooth funk". Erre láthatóan nagyon büszke volt az öreg, vagy négyszer el is mondta a koncerten. Persze nagyon kedves és jóleső mosollyal néztük mindezt: ahogy a keményen túlsúlyos Fred-nek és a szintén kövér Pee Wee-nek muszáj leülnie tízpercenként, vagy ahogy a zongorista egy mezei blues körnél is kb öt centiről nézi a kottát, vagy azt, hogy 60 felett már a fúvóshangszeres is nehezebben veszi a levegőt... Az ismeretlen számok és a szólók egy idő után unalmassá váltak - amikor elkezdődött egy szám, az első percében még táncoltam, mert tetszett a groove, a következő 4 percben a szólót figyeltem, aztán szinte mindbe belefáradtam... (Komolyan nem értem, hogy hogy tudnak az LPS bulijain annyit táncolni az emberek.)

A koncert második felében végre megkaptuk, amiért odamentünk. Az osztást Fred klasszikusával, a Houseparty-val kezdték, majd Pass The Peas, Gonna Have A Funky Good Time (talán az egyetlen ismert shuffle funk a JB's-től) és ráadásnak a non-plus ultra: I Feel Good - kb. fele tempóban!

Most pedig jöjjön az észosztás.

Magyarországon ritka alkalom az, amikor az eredeti húzással szólal meg a groove, ez leginkább akkor fordul elő ha fekete bratyók ellátogatnak hozzánk. A tegnapi koncert legfontosabb mondanivalója a tempó. A funk lassú műfaj. A funk alapja az offbeat, a szinkópált ritmus és az első negyeden lévő hangsúly. Hallgasd meg a Get On The Good Foot-ot és rájössz. Nem véletlen, hogy Prince vagy James Brown sokszor üvölti a koncerten, hogy "on the one" - a hangsúly mindig az egyen van és maradék három negyedben szinkópa. A funkban az offbeat is az első negyeden érvényesül a legjobban. Ezt pedig nem lehet gyors tempóban hozni!

Egyébként tudtátok, hogy a Chicken-t nem is a Pastorius írta, hanem a Pee Wee Ellis...?

Ha a funkot le kéne fordítani talán így lehetne: "első ütem (első hang)". A funkban ugyanis (váratlan fordulat) a dob a leggyakrabban az első negyedet hangsúlyozza, a többi hangszer pedig az alap akkordot az első negyedre hozza. A funk előfutára, a 60-as évek soul zenéje. Ehhez viszonyítva, a funk sokkal összetettebb ritmusokat használ, ugyanakkor a számok struktúrája általában egyszerűbb. Gyakran egy funk szám csak egy vagy két riffből áll csúcspontja pedig az, amikor az egyik riff átmegy a másikba. A funk alapötlete,  hogy annyira heves legyen a groove amennyire csak lehetséges.

Azt mondják, hogy a funk szó a skunk és a fun keverékéből adódik, ami nyilvánvalóan azt a szagot eredményezi amit az ember az egyik legkedveltebb tevékenysége közben érez.

A funk egyik legkiemelkedőbb jellegzetessége a basszusmenet. A soul zene előtt a basszusgitár általában a háttérben volt, szükség volt rá, hogy valami hozza a mélyeket. Később viszont zenészek, mint pl. a legendás Motown basszeros, James Jamerson, előtérbe helyezték a basszust, a funk pedig erre az alapra épült: a dallamos basszusmenet a középpontja szokott lenni a számoknak. Legfontosabb funk-bőgősök: George Porter Jr., Bootsy Collins, Loius Johnson és Larry Graham a Sly & The Family Stone-ból. Larry Graham az ősfunk idők első számú basszerosa volt, ő az akit a slap technika feltalálójaként emlegetnek - ez a technika, hangzás később a funk egyik  fő jellegzetessége lett.

A funk szólistái gyakran komoly jazz ismerettel rendelkeznek. Fred Wesley és Maceo Parker a műfaj legjelentősebb zenészei, mindketten dolgoztak együtt James Brown-nal és George Clinton-nal.

Sok zenész a bebop és a modern jazz struktúrájának növekvő bonyolultságára reagált a funk-kal. A modern jazz a 60-as években egyre komplikáltabb lett, előfordult, hogy négy akkordváltás volt egy ütemen belül, ezért eszement gyorsan kellett a hangnemekben és a skálákban mozogni. A funk válaszként erre a jazz-ben előforduló akkordokat használja, de elhagyja a sűrű akkordváltásokat, ezzel statikus, egy-akkordos vampeket gyárt, kevés dallammozgással, de összetett és drive-os (húzó) ritmikus érzettel (a vamp itt nem a szám hangszeres bevezetőjét, hanem egy folyamatosan ismétlődő egy-két ütemes dallamot jelent). A 70-es években a jazzre visszahatott a funk, Miles Davis-szel a jazz fúziós "mozgalom" alapítójával és korai zongoristájával Herbie Hancock-kal kezdve.

A funkban a gitáros jellemzően perkusszív stílusban játszik, mintha a gitár egy kiegészítő ütőshangszer lenne, gyakran wah pedállal. A "ghost", vagy tompított hangokat gyakran használja, éppen a perkusszív játék hangsúlyozására.