Aki nem ismerné az New York legfelkapottabb jazz formációját, a Medeski Martin and Wood-ot annak sok mindent be kell pótolnia. Ha valaki viszont John Scofield-ot nem ismeri, az valószínüleg sosem hallgatott még jazzt. Az MMW 1992-ben kiadott klasszikus zongora-dob-nagybőgő felállású, Notes From The Underground c. albumától napjainkig látványos változáson ment keresztül, de mindvégig megtartotta az underground, a free jazz, a 60-as éves soul-funk hangzásának szürreális hanghatásokkal tűzdelt fúzióját. A ma már kizárólag oldskool billentyűket (B3, Rhodes, Wurlitzer és Hohner Clavi) használó, a zongorát koncerten teljesen mellőző John Medeski, az effektpedáljaiban időnként majdnem felbotló, de 20 éveseket megszégyenítő lendülettel játszó Scofield, a totálisan elborult, rettentő groovy bőgős Chris Wood és a New Orleans drumming style egyik pionírja, a visszafogott de feszes tempójú Billy Martin, szerintem az év egyik legjobb magyarországi jazz eseményét produkálták a Millenáris Teátrumban, július 3-án.
A koncertet az első percétől az utolsóig megdöbbentő profizmus és lazaság jellemezte. A kezdésnél nem volt prüntyögés a gitáron, megnézzük, hogy szól-e az alsótam, meg ilyen - itthon oly sokszor hallható - gagyizások, egyszerűen belecsaptak az albumokon is sokszor hallható csörömpölésbe, zörgésbe-csörgésbe, majd ebből alakult ki a jellegzetes MMW groove, amire - bár ülős volt a koncert - hangos howling-ok mellett többen is automatikusan elkezdtünk mozogni. És ez a groove mindvégig ott volt a koncerten. Scofield lehengerlő, ezerből is felismerhető gitározását a hihetetlen okos effekthasználattal tetőzte, rengeteg poénnal és bár a koncerten összesen egyszer (!) szóltak bele a mikrofonba, mégis mindenki pontosan tudta, hogy mi történik, hogy mit üzen a négy figura a színpadról. Semmi üres lózung, nem holmi statkus sztenderdszagú groovy lötyögés, hanem a jazz egy olyan ötletes, de nem erőszakos kitágítása volt ez, amit csak ritkán hallhat az ember. Hangzás szempontjából a 60-70-es évek bakelitszaga keringett a levegőben, mégis a dallam és a groove tekintetében új volt és friss.
A számok fele az új, Out Louder c. albumról volt, a másik fele, ismertségét tekintve, a már-már popnak számító Scofield-MMW koprodukcióról - az A GoGo-ról. Néha lejött, hogy míg Scofield már poénnak gondolja a sztárságot, addig a többiek még komolyan veszik - hiába, a húsz év különbség és tapasztalat... Szólók szempontjából itt már nem nagyon lehet különbséget tenni, mégis úgy érzem, hogy Scofield többet tett hozzá, sokkal sajátosabb volt mint az MMW - ők mintha kicsit megfáradtak volna a napi koncertezésben. Pedig a kor az ő javukra játszik.
Összességében hatalmas élmény, nem szokványos koncert volt ez. Jazznek mondott skálázgatás helyett zenei mondanivalót, gagyi utánzat helyett őszinteséget és finom humort, virgázás helyett valódi zenélést lehetett hallani. Dögös, friss és poénos.
